A sárga busz

-"Ajjaj fekete vonat, elvitted a..."-énekelhetnénk a régi slágert, de a vonat már régen nem fekete, a párunk még megvan, tehát ez nem aktuális. Helyette mostanában azt dünnyögjük inkább:- " Ajjajjaj, sárga buszika, elviszed a diákjainkat?!"

Többünknek ugyanis nem az a bajunk elsősorban az iskolabuszokkal, hogy nincs bennük biztonsági öv- bár ez is fontos lenne persze-, hanem az a gondunk, hogy elviszi a biztonságunkat jelentő diákjainkat adott településről egy másikra. Ott őgyeleg ez a sárga amerikai csoda reggelente a kis falvakban, és a nyugati szellemtől és lehetőségtől megittasult kába szülők házuk kapujában tolhatják fel rá még szendergő személyiségű gyermekeiket. Vajon azt hiszik, hogy ettől ez már tényleg "Amerika"?

Nem ítélhetem meg őket, mert lehet, hogy ők tudják, mi a jobb a kicsinyeiknek. De ha egyszer felülnének erre a buszra, és leszállás után a célállomáson is eltöltenének egy napot velük,a mesterségesen felduzzasztott létszámú osztályok innen-onnan szállított közösségeiben, vajon még mindig ilyen rózsaszín mámorban úsznának?

De ne a sárga buszi legyen egyedül csak a fekete mumus, mert hiszen vannak más buszok is. Azok is "feketevonatok" a maguk régi egyszerűségükkel: vagyis elviszik a tanulókat abból a faluból is, ahol pedig van iskola, kisebb létszámmal, hatékonyabban működő. "Mégis, mégis , ha reggel lett, a gímszarvast űzni kellett"-írja a csodaszarvast követő őseinkről Arany János. Hát ez így van mostanában is errefelé, az aprófalvas megyékben. Kifogy a legelő, elapadnak a források, és a birkákat másfelé terelik a tulajok még akkor is, ha jó juhászuk nem elalvós, mint a dalban, akkor is , ha van még fű a réten.

-Mert egyszer bizony elfonnyadhat a zsenge fű is! - feltételezik ők, a megrendelők. -Na, hát ezért aztán majd elalszanak a juhászok is, vagy elfogynak a mezőről!- ragozzák tovább, hogy valami mentséget azért felhozhassanak az újdivatúan magyar, azaz előítéletes, kettészakadt gondolatmenettel.

Ez lenne a megálmodott Amerika!? Gyökereiktől elszakított, sárga- és egyéb buszokkal szállított fák csemetekertje a biztató jövő!? A hatvanas években (a múlt században, az előző évezredben) ezt a folyamatot már átéltük páran még báránykaként: összevont osztályok után összevont iskolák. De akkor nem a szüleink ítélték halálra az iskolánkat azzal, hogy kiírattak a falusi iskolából, elsorvasztva ezzel még a lehetőségek morzsáit is. Ők haragudtak a buszra, amely vitt egy másik faluba, mi pedig méla búval néztük a buszablakból volt fészkünket, ahol minden fűszálat mi símogattunk életre addig. Mondhatják persze, hogy az akkor volt, ma más világot élünk, nyitottabbat, mobilabbat, melyhez már kicsi korban hozzá kell szoktatni az új nemzedékeket. Mondhatják. De miért olyan biztosak abban, hogy ez igaz is, amikor bizonyos értelemben éppen ők zárják be a lehetőségek kapuit gyerekeik előtt? Példát vehetnénk a gólyákról! Ők bezzeg visszaszállnak ugyanabba a faluba, ugyanarra a fészekre, hogy onnan taníthassák repülni fiókáikat. Ki is írják néha a "Gólyás falu" megtisztelő címet az ilyen község határába. Jó lenne, ha azt is ki lehetne írni: "Iskolás falu" !

Na, de kedves szakképzett, sőt túlképzett juhásztársaim! Mit tegyünk, ha még a számadóink is néha ellenérdekeltek abban, hogy fészkeinket, rétjeinket, terelgetési munkaköreinket megtarthassuk? Valamit azért ki kéne találnunk, mert nemsokára tényleg vehetjük a vándorbotot! Mégsem vághatjuk magunkat hanyatt a réten báránykáink terelgetése helyett régi dicsőséges bárányfelhőinken merengve!

busz és sapka

Manapság elég divatos akció, hogy keressük és jegyezzük a "leg"-eket: a legtöbben ezt-azt csinálókon kívül a legnagyobb, legilyenebb-olyanabb dolgok és események válnak híressé csupán azért, mert ott voltak, megcsinálták, vagy mert egyszerűen csak úgy néznek ki. De egy-egy ember életében is felkerül az emléklistára jópár "leg", úgymint: a legcsodásabb nap, a leggazdagabb év, a leghosszabb utazás, a legszörnyűbb esemény,stb...Nálam az elmúlt szombaton megszületett a "legbecsületesebb város " címszó Nagykanizsát illetően. De az is lehet, hogy csak irtó mázlink volt Petikével, tehát csak a " legszerencsésebb napunk" vonul be a családi történetbe.
Az történt ugyanis, hogy szombat lévén a hagyományos hétvégi üdülési óránkat töltöttük a helyi Tesco előtereiben, ami lottófeladással egybekötött kávé-üdítőzéssel párosul a büfé napernyői alatt. Ez az az üdülési forma, amikor az ember ül valahol, szürcsöli az amúgy méregdrága italát ( melyet otthon fillérekből is kikeverhetne magának), és ha jó melegen süt a nap, azt képzeli, hogy a tengerparton van, és a gyepen túl a magas házak által takarva ott a tenger, csak éppen nem látszik. Tökéletes az idill, hiszen körülötte is henyélő, szórakozó egyedeknek tűnnek a vásárlásban megfáradt utasok, nyári ruhákban jön-megy a vegyes népség. Erre a játékos időtöltésre jó humorú kisunokánk is vevő, ha itt van nálunk.
Tehát "üdülni" mentünk hárman, és Petike hozta az új buszát, melyre igen büszke, mert jó dolgokkal érdemelte ki. Szóval cipeltük a buszt is mindenhová. Az első rituálét teljesítve a lottó feladását 200-ért megspékeltük egy afrikai állatos sorsjegy kapargatásával. Oly sikeres volt az akciónk, hogy nyertünk 300 Ft-ot ( vagyis nettó 100-at). Ettől a kellemes élménytől elvarázsolva boldogan igyekeztünk papához otthagyva a pulton a csodás járművet. Mire a bölcs nagyapó figyelmeztetett, és teljesen reménytelenül rohantunk vissza a tetthelyre. A mai világban! egyedülálló dolog történt velünk: ott lapult a busz, ahol hagytuk. Szorongattuk is utána lelkesen!
Már ekkor gyanús volt nekem ez a város! De ez még semmi ahhoz képest, ami délután történt. Ebéd után ugyanis, több ezer emberrel együtt kivonultunk a Csó-tóhoz a sárkányhajós programra. Hétágra sütött a nap, ezért a kicsi fején a dizájnosan pesties sültös, kockás sapka kötelező viselet volt a bicajozáshoz, erdei sétához. A játszótéren azonban egy mászóka magasából lehajította magáról a fűbe, megfigyelve tán a sapka röptét. Na, ott is maradt ez a szegény, árva jószág! Jó messzire kerültünk tőle a délután folyamán, mígnem egyszer csak megint szükségét láttuk feltenni, de nem volt a táskában. Iszkoltunk vissza a tömegen át a zsibongó játszótérre a forrás mellé. Útközben vizslattam a gyerekfejeket azzal a feltett szándékkal, hogy lekapom én bárkiről, ha meglátom, mert tuti, hogy ilyet ma csak az én unokám viselt ezen a vidéken. De fölöslegesen aggódtam, mert a kicsi, kockás, pesti sapka ott várt ránk a mászókára terítve.
Ez a két történés avatta fel ezen a hétvégén Nagykanizsát a " legbecsületesebb" várossá. Vagy csak Petike vonzza így a szerencsét? Lehet, hogy többször kéne vele "üdülni" a szokásos parton a szerencsejátékok árnyékában!?

Nyolc és fél...

....óra vonaton. A péntek délutánom azzal telt, hogy felutaztam unokámért,Petikéért Budapestre, és azonnali melegváltással az ellenvonattal lecsorogtunk Nagykanizsára. Már régen megigértem ezt a zakatolós utazást neki. Hát , jó hosszúra sikeredett! Ráadásul a felfelé induló nemzetközi vonat késett is, így Kelenföldön kellett megszervezni az átszállást ( még jó, hogy a férfiak előrelátóbbak, és Czimi papa segített ezzel az ötlettel) , nehogy lekéssük a másik nemzetközi szerelvényt. Na, összejött a találkozás, indulhatott a várva-várt siklás a Dunántúlon át, a Duna, a Velencei-tó, a Balaton mellett. Jó lassú siklás, de "ismerd meg hazád"- mozgalomnak megfelelt az amúgy kényelmes, tiszta vonat. Ha autóval jövünk Kanizsára, akkor "az utolsó erdő után" bújik elő a város. A vonatablakból pedig a Csónakázó-tó látványa után érdemes a pakkokat összegyűjteni, és leszálláshoz készülődni.

Tehát nyolc és fél óra alatt leértünk.Indulhatott a szuperhétvége! Volt abban mindenféle gyereknek élményteli elfoglaltság: kerékpározás, ékszerteknős vásárlása, erdei séták, sárkányhajó verseny látványa, tűzoltóautó bejárása. A dédikék meglátogatását se hagytuk ki a sorból. Vasárnap autóval juttattuk vissza a kicsit Pestre dombóvári kerülővel.Tartalmas hétvége volt,és fárasztó, de megérte.

"...még a jégszívet is"

Az én anyáknapjám után ( melyre utaltam egy héttel ezelőtti bejegyzésemben) végre túl vagyok az "ő anyjuk" napján is. Mármint kedves kis tanítványaim mélyen tisztelt szüleinek és nagyszüleinek megünneplésén. Többheti munka, tanulás és próba után kis színpadi produkcióval örvendeztettük meg a családokat, melynek végkicsengése szerint a szeretet még a jégszívet is felolvasztja.Egy kislány nagymamája meggyógyulása érdekében útrakel, és megkeresi a Fagykirályt, majd kedves szavával lenyűgözve felolvasztja a kegyetlent, s ettől ugye, tavasz lesz, és minden jóra fordul. Tanulság:ne hagyd magad a durvaságtól megfélemlíteni, mert nemes és önzetlen céljaidat szeretettel is elérheted, ha elég kitartó vagy ebben hinni és ezért tenni is.

Remélem, hogy valóban elért az üzenet az illetékesekhez, s nemcsak a szülőket értem ezalatt.

Talán később, sok idő múlva valami emlékmorzsa kovászként életre kel kicsinyeim szívében is. Legalábbis ezt szeretném, ill. szerettem volna elérni azzal a sok befektett energiával, amit erre az akcióra szántam( díszletek, ruhák, próbák, ajándék-készítések...).LALA-kutya, KRISZTI-cica, ESZTER-nagyanyó,VIRÁG-kisunoka, ÁKOS-patak, ZSOLTI-fagykirály, DONI-BÁLINT-GERGŐ-ÁDÁM-fák, RAMI-TIMI-ZSOMBOR-madárkák! Köszönöm a reményt.

Hogy ez segítette-e az iskola fennmaradását? Megható pillanatok vajon elősegíthetik-e az összetertozás megélését is? Talán. Mi legalábbis megtettük a tőlünk elvárhatót. És nemcsak azért, mert -a fenntartók dörgedelmei miatt kissé megfélemlítve- házi feladatul is kaptunk ezirányú tevékenységet. A valódi Fagykirályokkal a tanáriban találkoztunk, amikor is "meglettnekünkmondva", hogy mehetünk Kukutyinba zabot..., ha innen gyerek/szülő másfele vándorol teljesíteni tankötelezettségét. Azt hiszem kevés lesz a kedves beszéd, hogy azok a szívek csepegni kezdjenek. Bizony keményen meg kell dolgoznunk a csekélyke bérünkért, s egyáltalán nem biztos, hogy nem kell félnünk. Részemről: elég volt már a félelemből, olyan emberektől való szorongásból, akik középszerűségüket hatalmi allürjeikben próbálják kompenzálni. Na, de ez van, ehhez kell alkalmazkodni. Jégszívekből Patakot fakasztani, ez is szép és nemes feladat.

"Ki gépen száll fölé..."

A kezdőképem mottója Radnótitól való. S a késztetés is, hogy a térképet élőben látni vajh' milyen lehet ,a vers soraitól támadt bennem még kora-ifjúságomban.Levegőjegyben születve ez nem is furcsa tán részemről. Az annál inkább, hogy erre a " Nagy utazásra" ötven éves koromig vártam.Így volt megírva.Bár a képen felhők takarják a lényeget, a tájat, de éppen ez a pláne benne. A titok, amely a gomolygó pamacsok alatt húzódik, az én titkom, a mi titkunk.Ez a hihetetlenül nagy élmény ugyanis tényleg olyan, mintha varázsszőnyegen keltünk volna útra a mesében.Már majdnem egy év eltelik, mire ígéretemet betartva a vancouveri nagy kalandról elkezdem tehát megírni az útinaplót.
Mert ez a Holdbéli kép és a róla szóló beszámoló, a sejtelmes , távoli , vágyott és megtapasztalt világ életképe lesz.A magas HÁZ után a még magasabbakról,a szülőföld után a szülőként élhető földről is szó lesz.Egy más világról , amely kicsit felemelt, a szabadságról ,amely repített, hogy aztán mint a fel-fel dobott kő újra, meg újra...
Talán az sem véletlen, hogy éppen anyák napján jut eszembe belekezdeni . A szívem egy része ott maradt, hogy a lelkemet itthon táplálja.Ha befelhősödne, ha a mindennapok homályától nem látnám a lényeget, úgy szeretnék kikandikálni életemből, mint ahogy a világító szemű torony letekint fiam házára a kép bal oldalán a magasból.